Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Sík Sándor Az acélember

2016.10.10

Sík Sándor   Az acélember                                  

Magányos virrasztó (1936)

               (Ének a sürgönypóznáról)

Áll, egyenesen, egymagán

Az acélember a hegy homlokán.

Széttárva karcsú, hosszú karjai,

A kábelek kígyóit tartani.

Nem görnyedez és nem erôlködik:

Áll és feszül és hordja terheit.

De hűvös feje túl a drótokon

Hosszan elnéz a nyúlós utakon.

Lát, embereket és országokat,

Bolond és keserű látásokat:

Az éhes ember néma ráncait,

Dokkok penészes árusáncait,

Országhatárok inga-táncait,

És hall, hazug és gyilkos hangokat:

Borhôsöket, barátokat, bankokat,

És népgyűléseket és tankokat.

Az eszme önmagára-lázadását,

A forradalmak bárgyú körfutását,

Az ôrülések örök újulását.

A földgömb reng és ég a szemhatár.

Az acélember néz és konstatál.

Áll és szótalan ég felé feszül:

Hordja a kábelt rendületlenül.

S ha olykor egy-egy holdas éjszakán

Ráül terhével a szörnyű magány,

S a látomások emlékeitôl

Dereka már-már megroppanni dôl:

Ilyenkor elég egy szempillanás:

A szomszéd hegyen másik óriás,

A harmadik ormon a harmadik

Hordozza látomása titkait.

Egy pillanat, egy közös rezzenés:

A három acélember összenéz.

Testvér -- mondja az acélpillanat --

Tudom: gyengének lenni nem szabad.

Tudom, a mi törvényünk állani:

Mi vagyunk a Vezeték várai.

Nem tudjuk honnan, nem tudjuk kinek,

De rajtunk megyen át az Üzenet.

Az ismeretlen Igét hordja vállunk.

Bennünket ideállítottak. Állunk.
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.